Ha elszomorodom, ha tehetetlennek érzem magam, ha pillanatnyilag úgy érzem, hogy semmi nem lesz jobb, akkor sem veszíthetem el azt, ami életben tart: a reményt.
Amikor megismételsz egy hibát, az többé nem hiba, hanem döntés.
Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni.
Sokszor éreztem magam megsebezve, amikor elvesztettem azokat a férfiakat, akikbe szerelmes voltam. De ma már biztos vagyok benne, hogy senki sem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit. Ez az igazi szabadság megtapasztalása: bírni a legfontosabb dolgot a világon, anélkül, hogy birtokolnánk.
Legyél derűs! Programozd át magad a nap minden percében: töltődj fel olyan gondolatokkal, amik többé tesznek! Ha ideges vagy, vagy zavart, próbálj nevetni magadon. Nevess hangosan, nevesd ki azt a nőt, aki aggódik, gyötrődik, és azt hiszi, hogy az ő problémáinál nincs fontosabb a világon.
Mindannyian mondtunk már zokogva ilyesmit: nem éri meg, hogy ennyit szenvedjek ezért a szerelemért. Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat. Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk a szenvedni: mert a szeretetben rejlik a növekedésünk magva. (...) Aki szeret, az legyőzi az egész világot, és nem fél, hogy elveszít valamit. Az igazi szeretet a teljes odaadás aktusa.
Ha fájnia kell, akkor most fájjon - mondtam. Mert előttem áll az egész élet, és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk.
Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.
Az emberi fajnak két nagy problémája van. Az első: eltalálni azt a pillanatot, amikor valamit el kell kezdeni. A második: eltalálni azt a pillanatot, amikor abba kell hagyni.
Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is.
A megérzés a lélek gyors megmerülése az életnek abban az egyetemes áramlatában, amiben minden ember története kölcsönösen összekapcsolódik a másikéval, mi pedig mindenről tudhatunk, mert minden meg van írva.
Ha létezik vigasz a tragédiában, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így.
Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.
És ha így lesz is, ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda.
Az emberek nagyon hamar felismerik, mi az, amiért élniük kell. Talán éppen ezért nagyon hamar fel is adják.
Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez.
Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne. Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.
Én őszintén szólva nagyon élvezem, amikor egy férfi kinyitja nekem az ajtót, és maga elé enged. Az etikett azt mondja: "Azért kell kinyitnom neki az ajtót, mert törékeny és gyenge." Én viszont azt gondolom: "Úgy bánik velem, mint egy istennővel, királynő vagyok."
Igyekszem vidámságot színlelni, amikor pedig nem vagyok vidám, leplezni a szomorúságomat, hogy ne okozzak bánatot azoknak, akik annyira szeretnek, és annyira aggódnak értem.
Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl.
